15000 lépés Velencében

Nekem ezek a szavak jutnak eszembe, ha meghallom ennek az itáliai városnak a nevét, és nem tudnék jobb alkalmat elképzelni a híres-neves karneválnál, amikor érdemes ellátogatni ide, ha részesülni vágysz a hangulatából.

Bár a lagúnák városa már szárazföldi úton is megközelíthető, a legautentikusabb módja mégis az, ha hajóval érkezik az ember. Amint kiteszed a lábad a partra, máris körülvesz a hamisítatlan múlt.

Karnevál idején nem kell messzire menni, hogy a turisták között párosával vagy kisebb csoportokban feltűnjenek az első maskarások. Nem nehéz elképzelni, hogy évszázadokkal ezelőtt így jelentek meg az arisztokrácia tagjai a dolguk után szaladó köznép között.

A város központjának, így a karnevál fő helyszínének is teret adó Szent Márk térig tartó séta csak azért tart sokáig, mert az embert minduntalan megállítja az áhítat.

Jobbról a tenger kikötőkkel, gondolákkal, párába vesző templomkupolákkal, balról pedig a múlt századi épületek közt futó szűk csatornák és a rajtuk átívelő hidak látványával akasztja meg a lépteket.

Aztán máris a forgatagban találod magad, és csak kapkodod a fejed, annyi figyelemre érdemes látnivaló akad. A dózsepalota árkádjai alatt szembejöhet egy pestisdoktor, akit messzire kikerülve Marie Antoinette-be ütközhetsz, de mire felemelkedsz az önkéntelen pukedliból, már egy udvari zenész biccenthet vissza.

Színek és rejtélyek körforgásában találod magad, csillog az arany, a gyöngy, elveszel a hímzés kacskaringóiban és a tollak kavalkádjában. Szédülten az ég felé nézve máris újabb döbbenet, hisz a Bazilika falfreskói, csipkés ormai, vagy épp az oszlopok tetején nyugvó szárnyas oroszlánok ámuló sóhajra fakasztanak bárkit.

Eljön az a pont, amikor mindez túl sok lesz, de van hova menni lecsengeni egy kicsit. Az útvesztőnek tűnő kis utcák számos kávézó- és étkezőhelyet rejtenek, ahol megpihenhetsz és feltöltheted a mentális elemeidet, de akkor se tévedsz nagyot, ha üldögélés helyett megcsodálod az ablakokat, lámpákat, és a színes épületek tükröződéseit a vízen.

Tényleg mintha a múltba kerülnél, lelassul a szívverés, és élvezed, hogy a rohanás és forgalom zaja helyett a falnak csapódó víz csobbanását hallgatod. Itt hiába keresed a mindennapjaid lakóépületeit, toronyházait, üzletközpontjait. Elképzeled, milyen lenne az élet. Itt össze tudsz koccintani a szembeszomszéddal az ablakon keresztül, és nem autó parkol a kapu előtt, hanem egy csónak. Rámosolyogsz és köszönsz a szembejövőnek, mert osztoztok életetek terén.

Új energiákkal telve visszatérsz a forgatagba, ami estig visz tovább, és az újabb hajóúton, távolodva ettől a csodától le sem veszed a szemed az elköszönő fényekről. Azt is magaddal akarod vinni.

És amikor hazatérve visszakerülsz a megszokott káoszodba, a szemed lehunyva még hetekig hallod a dallamosan pergő olasz nyelvet, látod az ottani szépet, és eljátszol azzal, hogy elképzeled a szembejövő ismeretleneket az ott látott maskarákban. És igen, majdnem hangosan felnevetsz. Visszavágysz. Sokáig.