Egy virágfotós workshopot szerettem volna szervezni május elejére a Pádis-fennsíkra, de a vírus meghiúsította a terveimet. Marad a néhány évvel ezelőtti (2012-es) fotós túrám úti beszámolója és képei, hogy meglássuk, miről maradtunk le.

Jártam már tavasszal a Pádis-fennsíkon máskor is – ahol ilyenkor, április végén, május elején virágzik a kárpáti sáfrány – és azt gondoltam gyönyörű hely, de rá kellett jönnöm, hogy eddig semmit nem láttam, mert most nem egyszerűen virágoztak, hanem ezen apró virágok milliói az egész fennsíkot lilává varázsolták.

virágok tengere

Úgy tűnik, hogy az EU tagsággal lassan elvész Erdélynek az a varázsa, hogy csak komoly terepjáróval vághatunk az útnak. Nagyváradon Arad felé fordulva a falvak közötti főutak ugyan még nem tökéletesek, de már sehol nem találkoztunk kátyúval és ugyan a GPS az utolsó, hegyre vezető húsz kilométer megtételére még 57 percet jósolt, legnagyobb meglepetésünkre az utolsó faluig egy frissen aszfaltozott, széles úton autózhattunk. A faluból tovább, a fennsíkra vezető út eddigi tapasztalatom szerint szinte járhatatlan volt, óriási kövek állták utunkat, néhol az út a völgybe szakadt. Most itt is komoly építkezés nyomait láthattuk. Vízelvezetőket, támfalakat és akár három autónak is kényelmes szélességű utat építenek a szerpentinen.

Munka után indultunk, így csak másnap reggel mentünk fel a fennsíkra. A hegy lábánál az Anett panzióban szálltunk meg és milyen kicsi a világ, másnap este pont ide érkeztek a naturArt fotósai, akik a fennsíkra szerveztek klub kirándulást erre a hétvégére.  Sáfrányt fotózni jöttünk, így nem hozott lázba a gyönyörű táj, igyekeztünk megtalálni a virágokat még a jó fények elmúlta előtt. Az első – általam is ismert – helyen megálltunk és izgatottan állapítottuk meg, hogy idén sok virág nyílik. Akkor még nem is álmodtunk róla, hogy mit látunk majd, amikor egy kanyarral tovább autózunk.

A délelőtt nagy részét itt töltöttük, majd azt gondolván, hogy megfotóztuk, amiért jöttünk, elindultunk a Szamos-bazár felé, hogy a napsütés elől a barlangba meneküljünk. A fennsík rétjein ekkora már elolvad a hó, de a fák között még akár derékig is érhet. Idén a hosszú tél miatt az utak egy része – a mi személyautónknak – még járhatatlan volt, ezért autónkat hátrahagyva gyalog mentünk tovább. Út közben azonban meggondoltuk magunkat. Ha az úton ilyen nagy a hó, akkor a barlang jégoszlopaihoz úgysem tudunk eljutni, helyette az út mentén, a tél kezdetekor elhagyott, düledező esztenákat fotóztuk.

A déli órákat – amikor a nagy napsütésben fotózni úgysem lehet – egy  domboldalon heverészve töltöttük. Igaz, nem kellett volna sokáig keresgélnünk, hogy a fotózáshoz megfelelő félárnyékos helyet találjunk, de hagytuk magunkat e csodás környezet által elvarázsolni és csak úgy céltalanul nézelődni. A menza szinte ablaktalan fehér falai között elköltött ebédjeinkhez képest  nagy felüdülés volt ilyen környezetben, a magunkkal cipelt gázfőzőnkön tükörtojást sütni, sört iszogatni.

Mivel a fennsík északi részén nem jártunk szerencsével, gondoltuk, hogy megnézzük a Csodavár szakadékát. Autónkat a kempingnél hátrahagyva indultunk útnak, de a hó miatt itt sem jártunk sikerrel. Vagyis egy idő után nem mertünk tovább menni. Elsőre meglepő volt, hogy a kemping a szokásoshoz képest kihalt volt, de mint kiderült, büntették, aki most barlangba merészkedett. Ellentétben a barlangászokkal, mi nem barlangtúrára indultunk, csupán a barlangok bejáratához merészkedtünk volna a fagyos világot fotózni, így nem érdeklődtünk előre, hogy járhatóak-e már a járatok.

A hegyre felfelé jövet az autóból láttunk egy helyet, ahol rengeteg gólyahír és tőzike virított. Már akkor úgy gondoltuk, hogy a nap járása kedvező lesz, így visszaindultunk és a naplementét itt vártuk meg. Fotózni ugyan nehéz volt, mert ezen a füves, tőzeges helyen minden lépéssel azt kockáztattuk, hogy bemerül a bakancsunk, de a naplemente fényei kárpótoltak bennünket átázott zoknijaink miatt.

Másnap hajnalban napkeltézni indultunk a Pádisi Erdészház (Canton Padis) melletti rétre. A réten még köd és rengeteg fotós várt bennünket. Ugyan a köd gyorsan felszállt, de az olvadozó sáfrány bimbók még sokáig pompáztak a hajnali fényben. Nem is vágytunk innen el, annyira belefeledkeztünk a fotózásba, hogy már tíz óra is elmúlt, mire leheveredtünk reggelizni. Egy szakmabelitől megtudtuk, hogy becslése szerint a hegyen egy milliárd sáfrány virágzik! No mi is számításokba bocsátkoztunk és azt gondoljuk, hogy csak ezen az egy réten minimum 40-50 millió virágot láthattunk. Úgy lehet ezt elképzelni, hogy a virágok között alig van olyan folt, ahová úgy tudnál lépni, hogy ne taposs el egyetlen sáfrányt sem.

Már korábban azt terveztük, hogy megnézzük a Ponor-vízkeletet és a Ponor-réten töltjük a délutánt, így reggeli után visszaautóztunk a kempinghez. A réten egy víznyelőben tűnik el a forrástól úgy két kilométert kanyargó  kis patak vize. Mivel a víznyelő telítődött és nem tudta elvezetni a patak temérdek vizét, így legnagyobb meglepetésünkre a rét nagy része víz alatt állt. Az Elveszett világ felé vezető út a kis patakon vezet keresztül, ahol máskor akár át is ugorhatjuk azt, most egy jókora tó állta utunkat. Voltak, akik gumicsónakkal eveztek, mások neoprén ruhában úsztak egyet. Mi leheveredtünk a tó partjára és piknikeztünk, napoztunk, olvastunk.

A másnap hajnal újra a Pádisi Erdészháznál ért bennünket. Ez a reggel még szebb volt, mint az előző. A párás levegőben fénypászmák rajzolódtak ki és egy kis ködfolt úszott át a réten. Az előző napon már bevált helyen megreggeliztünk és a mellénk telepedett néhány magyar fotóssal órákig eszegettünk, beszélhgettünk, majd elindultunk, hogy hóból kibújó sáfrányt keressünk. Ugyan még délelőtt szerettünk volna hazaindulni, de a fotózás megint csak magával ragadott bennünket és késő délutánig a fák között, tíz négyzetméternél nem nagyobb helyen addig fényképeztünk, ameddig csak az akkumulátoraink le nem merültek.

Természetfotózni csak úgy lehet, ha az ember el tudja feledni a városi rohanást, le tud lassulni a természethez, hogy meglássa a szépet. Most szerencsénk volt, nem kellett órákat, napokat várnunk a lassuláshoz, a természet pillanatok alatt elárasztott bennünket nyugalmával, színeivel, csöndjével.