Technikák kísérleti fotózáshoz 2.

Csúszkák és negatívok

Amikor a #füst házi feladatot kaptuk a  Te is lehetsz fotós! Klubban, végignéztem Lajos videóját erről a fotós technikáról, aztán még sokakét, és eldöntöttem, kipróbálom a „negatívazást”. Ez annyit jelent, hogy a kész képet áttesszük negatívba egy szoftverrel, és lesz, ami lesz, kezdődhet a kísérletezés.

Mobilon a Photoshop Express alkalmazással erre egy nagyon szimpla lehetőségünk van, az invertálás, ami ugyan klassz képet eredményezhet, de mégsem az igazi. Miért? Mert a negatív képen belül is vannak színek, ha pedig vannak, akkor azokkal lehet játszani is. Én pedig nagyon szeretek játszani.

Megnéztem, hogyan tehetem ezt meg Lightroomban. Szerencsére szintén nagyon egyszerűen, viszont ahogy az első képet átfordítottam, azonnal tudtam, hogy ez még nem a végső megoldás. Azon a bizonyos csúszkán ugyanis kismillió helyen lehet görbíteni a vonalat, és annak megfelelően lehet váltakoztatni nemcsak a sötéteket és világosakat, hanem a fényeket és a színek különböző árnyalatait is. Ennek köszönhetően apró, szabad szemmel nem látható részleteket tudunk előhívni, és ha még az intenzitásra is adunk egy kis kakaót igazán „elborult” alkotásaink lehetnek. Mivel én sosem voltam normális, rá is cuppantam erre, így a kísérletezéseknek köszönhetően arra is rájöttem, hogy így tudok pop-artos képregényhatást is elérni.

Kérdezhet, hogy ez mire jó? De körülbelül annyi értelme lenne, mint ízlésekről vitatkozni. Nekem tetszik, ha neked nem, nem kell csinálnod. Szerencsére az alkotásban semmi sem kötelező, és én ehhez is tartom magam. Csak úgy és olyan eszközökkel kísérletezek hosszabban, amelyek fekszenek nekem. Ami nem, azt hagyom a fenébe.

Érdekes kompozíciók, különleges szemszögek, lencseváltogatások

Másik mániám a nyaktekergető, testkifordító fotót készítése, vagyis, hogy olyan lehetetlen pózokban vagy szögekből is fotózok, ami már-már fájdalmat okoz nekem. Nem, nem vagyok mazochista, de ahogy nem mindig férünk oda rendesen egy-egy csavarhoz a szekrény összeszerelésekor, úgy bizony néha elég kényelmetlen pózban kell elhelyezkednünk, ha valami különlegeset akarunk láttatni. Ez persze a fotókon nem látszik, legfeljebb a néző rácsodálkozik, hogy „ezt én még így nem láttam”. Háááát, nem csodálom.

Ez is oka annak, hogy inkább egyedül szeretek fotózni, mert senkinek nem akarok kellemetlen perceket okozni azzal, hogy az én habtestem helyzeteit kelljen látnia. Mert azok bizony nem egyszerű hasra fekvést vagy bedőlést jelentenek.

Tudom az egészet azonban azzal is fokozni, hogy az adott objektumot nagylátószögű obival, telével vagy csak sima KIT-tel lövöm meg. Bevallom, a nagy látószög nagy szerelem is egyben, mind mobillal, mind géppel, és ilyenkor az is nagyon gyakran előfordul, hogy csak expo után vesszem észre, mi minden került még rá a képre.

Ma már szerencsére nem vagyok lusta cserélgetni az objektíveket, akár percenként sem, mert eljutottam addig, hogy egy klassz képért mindent. Éveket vártam erre az érzésre, most végre megérkezett hozzám is. Ennek köszönhető viszont az is, hogy lenyugodtam, és tényleg csak akkor fotózok, ha megérett a gondolat a mi-re (vagy ha Lajos új házit adott fel). A vaktában és dafke-lövöldözés már a múltté. Szeretem-állapot.