Nehezítő körülmények a fotózásban

Ők ugyanis gyakran velem akarnak tartani egy-egy fotós sétámra, ami önmagában nem lenne baj, csak hogy én igazából egyedül szeretek fotózni. Nem azért, mert magányos farkas vagyok, hanem azért, mert sajnálom az esetleges kísérőimet. Tényleg. Mára ugyan már tudok valamelyest disztingválni, de még fél évvel ezelőtt is nagyon nehéz eset voltam:

Léptem kettőt, megálltam, mert észrevettem egy színes kavicsot. Léptem újabb kettőt, akkor már le is guggoltam, mert egy fénycsík pont úgy világított meg egy bogarat a levélen. Újabb két lépés után már hasaltam, feküdtem, kitekeredve jógáztam a legkülönbözőbb helyeken, mert hát épp akkor, épp ott, épp úgy történt valami sürgősen megfotózandó „cselekmény” és én nem akartam lemaradni róla. A barátaim szeme helyett az eget kémleltem, beszélgetés közben folyamatosan a nyakamat tekergettem és normális válaszok helyett csak „ah, de szép ott az a felhő (árnyék, fénysugár, bogyó stb.)” hagyta el a számat. Képzelheted, milyen volt ez annak, aki csak egy laza sétára vágyott volna mellettem…

Vannak kivételek

Az egyik barátom, aki már ismert, előre betárazta magát ilyenkor telefonos játékokkal, egy másik pedig könyvet hozott magával ezekre a fotós utakra. Van viszont egy kísérőm, aki inkább megadta magát az elkerülhetetlennek, és velem együtt elkezdett fényvadászni.

Ő a lassan hatéves kisfiam, aki játéknak fogja fel az egészet, és ha már játék, bele is áll. Legutóbb velem tartott a Kezdő Streetfotós Tanfolyamra is, és tudva a feladatot, miszerint mintákat, geometriai formákat, ritmusokat kell megörökíteni, keresgélte nekem a témákat. Ilyen lett a kürtőskalácsos is, bár gyanítom, ennek kapcsán nem a srác kötényének motívumai izgatták fel.

Ő is tud azonban nehezítő körülmény lenni: nem mindig akar arra menni, amerre én szeretnék, sőt gyakran ugrálnom vagy táncolnom is kell vele az út kellős közepén, ami közben ugyan klassz mozgásos felvételeket lehetne készíteni, de azért na.

fotó: Civa Andi

Nehezítő körülmények viszont olyankor is előfordulhatnak, amikor egyedül fotózok.

1.Nehezítő körülmény

Az egyik nehezítő körülmény például én magam vagyok, pontosabban a maximalizmusom, amelyet mostanában a fotózás közben sajnos kezdek is megtapasztalni. Úgy várok el ugyanis magamtól fantasztikus képeket, hogy még csak egy éve tanulok a Te is lehetsz fotós! Klubban. Úgy várok el magamtól wow-faktorokat a fotóimon, hogy még a gépemet sem ismertem meg teljesen és az utómunkaprogramot is csak autodidakta módon tanulgatom. Tudatosan próbálom tehát helyreállítani az agyamat, és igyekszem nem minden hibámtól a kardomba dőlni.

Az azonban nem véletlen, hogy a házi feladataim közöl mindig azokat a képeket küldöm be értékelésre, amelyekkel kapcsolatban kérdések merülnek fel bennem: Jó-e a képem egyáltalán valamire? Üzen-e valamit? Megragadja-e a nézőt? Hogyan lehetett volna jobb? Ezzel is igyekszem visszaterelni a maximalizmusomat a rendes medrébe, és alázattal tanulni a jobbaktól.

2.Nehezítő körülmény

A másik nehezítő körülmény – bármilyen meglepő is – az állványom. Nem az emberek, nem az időjárás, nem a forgalom vagy egy mindent felborító szélvész csemete, hanem az, hogy az állványt nem tudom rendesen használni. Perceket szöszölök el azzal, hogy rájöjjek, merre is kell tekerni a lábainak a rögzítőjét, hogy felismerjem, miért nem áll meg a gömbfeje, meg amúgy is. Na, ilyenkor dühös tudok lenni.

A következő házim ezért az lesz, hogy napi 10 perceket csak azzal fogok tölteni, hogy ki-be nyitogatom majd az állványomat. Egészen addig, ameddig rutinból nem megy. Tudod, mint a bérgyilkosoknál a tompítós puska összeszerelése. Nem épp kedves hasonlat, de ha már vadászat, más nem jutott eszembe.

Bízom benne, hogy te nem vagy annyira problémás, mint én, és a te nehezítő körülményeid nem is léteznek. Ha mégis, menjünk együtt fotózni, és rájössz, én súlyosabb eset vagyok.