[.Blog ] [Gondolatok a fotózásról ]

Keresd a csodát!

Mikor mondod azt egy képre, hogy „na, ez most tényleg jó”? Mostanában eltöprengtem ezen, és nem tudom, hogy a rejtett vagy csak belemagyarázott imposztorszindrómám miatt-e, de nagyon ritkán repdesek az örömtől egy-egy fotóm kapcsán.

icm fa fényfüzérrel
2023. december 05.

Mielőtt azt gondolnád, hogy túlontúl maximalista lennék (bár az is benne van), tudom, hogy már nem fotózok rosszul. Azt is látom, hogy sokaknak (nem csak az ismerőseimnek) tetszenek a képeim. Én mégsem szállok a fellegek felett, és nem azért, mert elégedetlen volnék. Máshol találtam meg a magyarázatot.

ablaknyílás csodaEz a fotóm elég nagyot ment egy nemzetközi csoportban, aminek nagyon örülök.  

Mi nekem a jó kép?

Nagyon egyszerűen meg tudom fogalmazni: ami katarzist okoz; mind az elkészülése, mind az utómunka után kapott végeredmény, vagyis amiért rendesen meg kell dolgoznom. Ha ez a két munkafolyamat adrenalinnal tölt fel, vigyorgok, mint a tejbetök. Ha nem, akkor csak született egy szép kép, amely mögött nekem igazából semmi sincs, csak egy tűrhető obi, szerencsés napjárás és egy kattintás.

Legutóbb #rejtett_szépségeket kellett fotóznunk a Klubban, én pedig nagyon megörültem a feladatnak. Ez ugyanis nagyon egybevág az én fényvadászatos énemmel, amikor járom a várost, a temetőt, a parkokat, az erdőket és izgalmas fényekre lövöldözök. Ilyenkor lehet lenyűgöző harmatos fotókat készíteni ellenfényben, beszűrődő fénycsíkok által megvilágított gyökereket a talajon vagy épp pókhálókat, kerítéselemeket, mesélő árnyékokat, amelyek nem a szokványos világot tárják elénk. A gond csak az, hogy rengeteg ilyen fotóm van már és újra, másra, más szépségekre vágytam.

Nekem ez szokványos, könnyen elkészíthető kép, ezért nem is hoz annyira izgalomba.

Mit teszek meg érte?

Szerencsére az élet rendes, téma mindig van, csak nekem nem volt most időm, hogy megkeressem a legtutibbakat. Én ugyanis úgy fotózok, hogy megyek és várok. Akár órákat is. Várom, hogy valami felkeltse a figyelmemet, valami letaglózzon, valamitől elinduljon az a bizonyos adrenalin a testemben.

Észrevettem, hogy egy csodás jelenetnél felszisszenek, ráizgulok az „anyagra”, majd néma csöndben, lélegzetvisszafojtva fényképezek. (Ez utóbbi nagyon hasznos, ha nincs nálam állvány és ki kell tartani a gépet, akár ha csak a másodperc töredékéig is, az én kezem ugyanis remegős, a gép pedig már magától az exponálástól is bemozdulhat.

Ha tehetem, mindig keresik is valami támasztékot vagy magamnak vagy a gépnek, de a visszafojtott levegővétel akkor is velem jár.)

Már fotózás közben tudom, hogy az adott kép tényleg klassz lesz-e (már ha nem csesztem el semmilyen értéket és elég stabil is voltam a lényeghez), így ilyenkor az adrenalinbomba simán kitart addig, amíg laptop elé nem kerülök az utómunkához. Ha a számítógépemen is azt látom, amit exponálás közben éreztem, simán eufórikus állapotba tudok kerülni, és a mosolyom, ha lehet, még szélesebb lesz.

Na, ilyen pillanatból van kevés az életemben, a fotós napjaimban.

Ezzel a képpel már volt rendesen dolgom, és egyáltalán nem biztos, hogy jó, mégis nagy örömet okozott a készítése. 

Mi viszi a fotóst előre?

De nem bánom, mert épp ezek a vágyott pillanatok hajtanak, ösztökélnek. Olyan ez, mint egyfajta függőség: szükségem van az adagomra, hát egyre jobb és jobb fotókat akarok készíten; most pedig már odáig emeltem a saját lécemet, hogy azt szeretném, ha az általam euforikusnak gondolt alkotásaim a kívülálló nézőknek is tetszene. A hangsúly pedig a kívülállókon van.

Nagyon sokszor eszembe jut Lajos „Ne legyél unalmas!” cikke, annak is az a sora, hogy „A fotózás, ahogy minden egyéb magamutogatós dolog, csak akkor fogja meg az nézőt, ha van benne valami különleges, meghökkentő. Olyan, amit még nem láttunk, olyan perspektívába állítva, ahogyan még nem láttuk.”

Ezért érzem a saját képeimet sokszor semmitmondónak, még akkor is, ha tudnak kifejezetten szépek lenni. Másuk ugyanis, de már én magam is, ezerszer lőttem jeget, különleges virágot, izgalmas fényeket, de csak ritkán tudom hozzáadni azt a hatalmas medvét, azt a bizonyos pluszt, amely még nem volt látható sehol. De pont ezért szeretek annyira fotózni.

Nincs két egyforma pillanat az életben, így az utcákon, a parkokban és sehol sem, tehát mindig ott az esély a meglepőre, meghökkentőre, elgondolkodtatóra vagy nemes egyszerűséggel a csodára. És ha egy évben csak néhányszor bukkanok rá, akkor is megéri a keresgélést, mert vannak, akiknek ennyi sem adatik meg. Neked viszont meg fog, mert te is alkotó ember vagy, így azon szerencsések egyike, aki tudod, mi is ebben az igazi pláne. Ugye, így van?

Szerző

Davida
Davida

Davida szövegíró, kommunikációs tanácsadó, és egy ideje őrült fényvadász. Amikor csak teheti, járja az utcákat és igyekszik lencsevégre kapni a soha meg nem ismétlődő pillanatokat.