.Blog/Gondolatok a fotózásról

Hogyan fotózz az utcán?

A streetfotózás nálam két dologból áll: vagy lesből lövöldözök, vagy egyszerűen leszólítok mindenkit (is). Ehhez persze kell némi bátorság (vagy pofátlanság), de a legjobb mégis az, ha van rá külön apropó.

2022. november 17.

Ilyen indok lehet, ha a kiszemelt áldozat mellett sétál egy kutya, esetleg kihozta a macskáját is, vagy ha épp valami különleges dolgot művel. A minap így találtam magamnak egy argentin srácot, aki a játszótéren ült egy padon a hidegben és egy furcsa húros hangszert pengetett. Vettem két nagy levegőt és mosolyogva megérdeklődtem, mi az a valami az ölében.

Ha ilyenkor kedvesen válaszolnak, szinte mindig tudható, hogy nyert ügyünk van, és meg fogják engedni, hogy – jelen esetben – a hangszert lefotózzuk. Innentől már csak újabb két-három levegővétel kérdése, hogy megkérdezzük, őt magát is lencsevégre szabad-e kapni. (Persze futottam már bele olyan emberekbe, akik nem álltak kötélnek, de – bármilyen hihetetlen is – ez a ritkább eset.) A gazdikkal viszont nagyon könnyű dolgunk lehet.

Keress magadnak állatbarát alanyokat!

A gazdik rendszerint nagyon büszkék a házi állatukra, és külön boldogság nekik, ha a kedvencükre más is felfigyel. Én ráadásul nagy állatfan vagyok, és szerencsére ezt a négylábúak is érzik; könnyen teremtek velük kapcsolatot. A nehézséget tehát ilyenkor maga a fotózás okozza.

Ahhoz ugyanis, hogy jó képeket készíthessek, le szoktam guggolni szemmagasságba az állathoz, de persze ők azonnal oda akarnak jönni egy-egy simogatásra. Éppen ezért, ha a gazdi is elég türelmes, először játszom „az alannyal”, és után már viszonylag könnyű dolgom van. Ugyanez nem mondható el a kétlábúakról.

A madárfotózás nyugtatja az idegeket

Na, igen, a madarak extra türelmet igényelnek, ha épp ara vetemedünk, hogy őket akarjuk lefotózni. Mert hogy ezek a huncut állatok bizony eszeveszett gyorsak (főleg a verebek), ezért fotós legyen a talpán, aki tud róluk klassz képeket lőni. Nem beszélve arról, hogy a madarak extrán ijedősek is (érthető módon), és nem úgy működnek, mint a lepkék, akiknél csak arra kell vigyázni, hogy az árnyékunkkal ne takarjuk el előlük a napot. Akkor ugyanis azonnal lebukunk, kivéve, ha olyan teleobjektívünk van, amellyel kilométerekről is tudunk fényképezni. Na, nekem nem olyanom van, egy 75-300-assal járom a pesti parkokat, de ha szép fényeim vannak, akkor bizony madárvadászatra adom a fejem.

Ez az a téma ugyanis, amely teljesen kiveri az agyamból a napi gondokat. Olyannyira kell koncentrálni, annyira csöndesnek kell lenni, és persze mindenképpen lassúnak is, hogy az ember teljes mértékig megfeledkezik a csekkekről, a gyermekei osztályzatairól, sőt akár a szerelmi bánatáról is. Mégis állatokat hamarabb megörökíthetünk, mint utcán üldögélő, beszélgető embereket, mert hát, ugye, a személyiségi jogok…

Utcai pillanatok

A magam lehetőségeihez (és kedvéhez) mérten én is figyelek a szabályokra, tudom, hogy hivatalosan csak írásos engedéllyel örökíthetnénk meg bárkit, de akkor elvész a pillanat, a fény, vagy az a bizonyos mosoly, amely miatt szeretném magamnak tudni a jelenetet.

Nemrég így „szerettem bele” egy (talán) török lányba, aki minden további nélkül modellt ült nekem a járda kövén, és így szoktam egy másodperc alatt rajongója lenni az idős bácsiknak és néniknek is, vagy akár egy pöfékelő alaknak a téren. A különböző sorsok, a nehéz, vagy épp könnyed élet megmutatkozásai, ahogyan a hétköznapok lenyomatai mind-mind magukkal ragadnak. Ebből tudom most már biztosan, hogy az én igazi fotós világom valóban az utcán van, állatostól, emberestől, mindenestől.

Szerző

Davida
Davida

Davida szövegíró, kommunikációs tanácsadó, és egy ideje őrült fényvadász. Amikor csak teheti, járja az utcákat és igyekszik lencsevégre kapni a soha meg nem ismétlődő pillanatokat.