.Blog/Gondolatok a fotózásról

Emberfotózás az utcán – Szabad?

Nagyon sokszor fotózok embereket és nagyon sokszor ki is törlöm itthon a róluk készült képeket. Nem azért, mert rosszul sikerültek, hanem azért, mert úgysem mutathatom meg őket senkinek. Mármint engedély nélkül, a fotóalany engedélye nélkül.

2023. június 29.

Mindannyian ismerjük (úgy nagyjából) a Ptk. idevonatkozó rendelkezéseit a képmáshoz való jogról (illetve a személyiségi jogok általános védelméről). Általában azt szoktuk szajkózni, hogy ne legyen az illető felismerhető, ugyanakkor tömeget nyugodtan fotózhatunk nyilvános rendezvényen, mert azt szabad. Azt is szoktuk mondani, hogy ha nem kereskedelmi célokra használunk fel „emberfotót”, akkor sem lehet bajunk.

Az új Ptk. / 2:48. § / egyébként így rendelkezik:

(1) Képmás vagy hangfelvétel elkészítéséhez és felhasználásához az érintett személy hozzájárulása szükséges.

(2) Nincs szükség az érintett hozzájárulására a felvétel elkészítéséhez és az elkészített felvétel felhasználásához tömegfelvétel és nyilvános közéleti szereplésről készült felvétel esetén.

Engem azonban mindig piszkált, hogy ezek a kifejezések (értsd „kereskedelmi célokra”, „tömeg”, „felismerhető”) pontosan mit jelentenek. Mert nem azt, amit gondolnánk.

Mit szabad és hogyan?

Alaposan utánaolvastam hát nemcsak a törvénynek, hanem több jogász- és fotós felületen is, hogy akkor mi is a „stájsz”. A „felismerhetőnél” nyílt tágra a szemem.

Egy személy ugyanis nem attól lesz felismerhetetlen a képen, hogy hátulról fotózzuk, hanem attól, ha egyáltalán nem beazonosítható. Na most, ha valakit, aki 150 kilós, tigrismintás overallban jár minden nap, szőke és hullámos a haja, lefotózunk, a róla készült kép pedig megfelelően éles és jól megvilágított is lesz, valamint utána ezt a képet fel is töltjük az Internetre, valaki tutira felismeri majd. És itt a lényeg: valaki, azaz bárki.

Innentől kezdve ugyanis az illető tényleg felismerhetővé válik, és ha a fülébe jut, hogy szocio- vagy streetfotózás alkalmával lencsevégre kaptuk, uram bocsá’ a fényképet a saját honlapunkon vagy valamelyik közösségimédia-felületünkön még közzé is tettük, foghatjuk a fejünket. Ő ugyanis érvényesítheti velünk szemben a képmáshoz való jogait. (De csak ő, semmilyen hivatalos szerv nem ül árgus szemekkel a  képernyő előtt, keresve az emberekről készült jogsértő fotókat.)


Engedélyt kell tehát kérni. Engedélyt a fotózáshoz és külön engedélyt a közzétételhez. Ebben azonban van könnyebbítés, hiszen a ráutaló magatartás (pózolás a kamerának), sőt a szóbeli engedély is hozzájárulásnak minősül! (Az is, ha az illető látja, hogy fotózunk, de nem tiltakozik ellene!) Az más kérdés, hogyha az illető utólag meggondolja magát, ember legyen a talpán, aki egy szóbeli vagy egy ráutaló, illetve hallgatólagosan belegyező hozzájárulást bizonyítani tud.

Én tehát mindig meggondolom, mikor mit töltök fel a saját nyilvános albumaimba a Facebook-ra vagy az Instagramra. Főleg, mert már jártam pórul.

 

Amikor hibázol…

Történt ugyanis, hogy egy gangról lövöldöztem épp az épület sarkait, amikor megláttam egy családot. Kifejezetten izgalmas jelenetek tanúja voltam, kattogtattam is rendesen, majda fotókat nagy büszkén kitettem az életképes albumomba a fészre. Pechemre azonban egy ismerősöm felismerte ezt a számomra tök idegen családot és szólt is a tagoknak, hogy milyen klassz képeket látott róluk. Azonnal levetették velem a fotókat. És igazuk is volt. Ekkor kezdtem el trükkösen fényképezni az utcán és mind emellé eljátszani, hogy hűdenagyonprofifotós vagyok.

Ez utóbbi annyit jelent, hogy nagyon sokszor géppel, teleobjektívvel a nyakamban megyek ki bárhová is, ott vagyok több kisebb rendezvényen, kiállításon, pofátlanul beállok a sajtófotósok mellé egy tüntetésen, stb. És itt álljunk is meg egy szóra.


Trükkös fotózás

Oké, hogy lehet tömegjelenetet nyilvános eseményen fotózni, sőt érdekes figurákat is ki szabad emelni a fókuszba, mert bizony ki szabad, de utóbbit sajnos csak akkor, ha médiamunkatárs vagy. Minden más esetben bukta, ha valakire rázoomolunk. Úgyhogy eskü, töröm a fejem, hogy elvégzek valami sajtófotós anyámkínját, hogy legyen egy papírom, és bekérezkedek névleg egy médiához (vagy alapítok egyet), mert én nagyon szeretek ilyen fotókat készíteni.

Az előbbi eset, azaz a trükkös fotózás viszont szerencsére könnyebben kivitelezhető. Ilyen például, ha árnyékba kerül az adott fotózandó személy, ilyen a sziluettfotó is és dafke ilyen lehet a hátulról lőtt kép is, ha az illető „átlagos külsővel bír”.


Az is belátható, hogyha szegény sorsú embereket fotózunk, nem valószínű, hogy viszontlátják majd magukat a közösségi médiában, hiszen nincsen mobiltelefonjuk, internetelérhetőségük, így nem fognak bennünket feljelenteni sem; de lássuk be, ez nem a legszebb megoldás.

Én fotózok hajléktalanokat, szegény embereket, kisebbségieket, de ma már ilyenkor is igyekszem nem felismerhetővé tenni őket, vagy ha mégis, akkor azokat a képeket nagy nyilvánosság elé nem teszem ki. (A klubba feltöltött képeim ilyen szempontból másnak minősülnek.)

Ha a személyes oldalamon olyan fotót látsz, ahol felismerhető egy hajléktalan ember arca, azokhoz a képekhez bizony kértem engedélyt. Volt, hogy a fotóért cserébe elmentem neki(k) ételt venni, volt, hogy csak egy jó beszélgetést kért(ek) tőlem, de olyan is volt, aki örömmel vállalta fel szegény sorsát, mondván, hátha így valaki megszánja majd.

A nyóckerben viszont, ahol élek, az sem ritka, hogy odajönnek hozzám képet kérni. Nincs pénzük fotósra, ezért így szeretnének egy-két fotót magukról, de olyanokkal is találkoztam már, akik abban reménykedtek, hogy valamelyik médiumtól vagyok és őket híressé tehetem…

A magam szempontjából azonban végül addig törtem a fejem, amíg nagyjából megtaláltam a középutat az emberfotózásban: most igazi kihívásnak érzem, hogy úgy készítsek képeket, hogy semmilyen szabályt ne szegjek meg. Kifejezetten élvezem az ezen való agyalást, pedig az utcán nincs sok idő ilyesmire. De ettől (is) klassz dolog a street- vagy szociofotózás. Azt hiszem, elleszek a tökélyre fejlesztésével jó néhány hónapig.

Szerző

Davida
Davida

Davida szövegíró, kommunikációs tanácsadó, és egy ideje őrült fényvadász. Amikor csak teheti, járja az utcákat és igyekszik lencsevégre kapni a soha meg nem ismétlődő pillanatokat.