[.Blog ] [Gondolatok a fotózásról ]
Dönteni tudni kell – Avagy ilyen volt a Te is lehetsz fotós! 2023 őszi kihívása
Két éve veszek részt Lajos kihívásain, és most először nem volt bennem egy csepp izgalom sem, csupán várakozás. Kíváncsi voltam a témákra, a hozzájuk kötődő megvalósítandó kompozíciós feladatra, és egyszerűen csak belekezdtem.
2023. szeptember 12.
Az iskolakezdés miatt (a legkisebbem elsős lett) szinte semmi időm nem volt az alkotásra, de az évek alatt annyit gyakoroltam, hogy most az a néhány perc is elegendőnek bizonyult a kihívás teljesítésére.
Elégedett vagyok magammal? Nem teljesen. Lehettek volna a fotóim jobbak is, és persze készítettem olyanokat, amelyek szebbek lettek, mint amelyek mellettem a feltöltéskor döntöttem, de a döntéseim mindig indokoltak voltak. Van ugyanis egy magamnak felállított szabályom: Ha csak tehetem, soha nem fotózom meg kétszer ugyanazt a témát.
Nem azért, mert unalmas, hanem azért, mert valamiért mindig új dolgokra vágyom. Ez tartja fenn bennem a fotós szenvedélyt, és ez az, amiért a mostani kihívást is megcsináltam. Pedig a kompozíciós feladatok ugyanazok voltak: béka- és egyéb perspektíva, háromszögelés, ritmus, vonalak stb., sőt a főtémákkal is foglalkoztam már eleget.
Most az alábbiakat kaptuk:
- hangyaszemmel,
- virág,
- ablak,
- tükör,
- séta,
- ritmus,
- zöld.
Így álltam neki az idei témáknak
Azokat a feladatokat szoktam szeretni, amelyek megfoghatatlanabbak. Most sem volt másként. A ritmus, a séta és a zöld feladat lett a nagy kedvenc, bár imádok ablakot fotózni, kismillió virágképem van és szeretem a békaperspektívát is. Mégis ebben a három témában éreztem leginkább a fotózás szabadságát, és azt, hogy akár el is lehet szállni. Szeretem ugyanis, ha egy feladat elgondolkodtat, ezek pedig azt tették velem. Volt, hogy éppen ezért szembementem a kihívás elvárásaival is.
Mit miért fotóztam?
A #hangyaszemmel-nél pl. nem akartam békaperspektívát használni, hanem tényleg lementem hangyába és morzsára vadásztam. Amúgy is simán ledobom magam a földre fotózáskor, bárhol is járok, de morzsaszemekre még sohasem lőttem.
A #virág feladatnál is maradtam a földön, mert bár kimehettem volna a kertbe, nem akartam a századik ugyanolyan képet elkészíteni. Helyette egy szárazvirágcsokrot levetettem a folyosó padlójára, beállítottam egy kis zseblámpát hozzá fényforrásnak, és lövöldöztem.
Az #ablak témájánál azonban gondban voltam. Nagyon szeretem az ablakokat, a nyóckerben sok különleges is van, de ablakot is fotóztam már a minimáltól kezdve mindenféle stílusban. Ezúttal tehát hangsúlyosan a vonalakra, ebből fakadóan pedig azok játékára mentem rá. Ha délután lett volna lehetőségem fotózni, a jó hosszú árnyékokkal is elszórakozhattam volna, ám most csak reggel volt néhány percem a gyerekek iskolája és az otthonom között. Szegény ember, ugye, azzal főz, ami van neki.
A #tükör viszont megdolgoztatott, mert nem rajongok annyira a tárgyfotózásért, tükröződést pedig nem akartam újra fényképezni. Valami csavart azonban így is szerettem volna ebbe a feladatba is belevinni, ezért a vonalakon kívül a színekre, azon belül is a komplementerekre mentem rá. Szeretem-hangulatot akartam.
A #séta feladatnál viszont elememben voltam. Mivel amúgy is mindig gyalogolok, azt az érzést akartam átadni, ami sétáláskor átjár. Ilyenkor teljesen el tudok merülni a világomban, a gondolataim összevissza cikáznak, dudorászok és szabadnak érzem magam. Ezért is választottam az ICM-technikát a fotóm elkészítéséhez, és ezért sem törődtem azzal, hogy elméletileg a perspektívára (az utak összetartó vonalaira) is hangsúlyt kellett volna fektetni. Lajos kihívásaiban az a jó, hogy nem muszáj mindent betartani, a lényeg a kreativitásunk előcsalogatásán van.
A #ritmus feladat ugyanezt a célt szolgálta, és nagyon is élveztem, hogy jártamban-keltemben mindenhol ritmikus dolgokba botlottam. A saját kihívásom viszont, miszerint olyan képet készítsek, amilyet még nem, adott volt, ezért elmentem a II. János Pál pápa térre a vízhez. Tudtam, hogy a víz hullámai mikor csillanak meg a falon, azt is tudtam, hogy mindig sok a galamb arrafelé, ahogyan azt is tudom, mikor milyen fények vannak. (Ha te is régóta fotózol, te is biztosan mindig figyeled a fényeket, a napjárást.) Elbúcsúztam hát a srácaimtól a sulijuknál, és készítettem néhány képet a téren. Ezzel a feladattal készültem el leghamarabb.
A #zöld témára viszont nem volt időm. Utolsó pillanatban fogtam a fokföldimet, rátettem a konvektorra az ablak alá, és vártam, hogy előbújjon a nap. Nem bújt, én pedig nem akartam mesterséges fényeket. Sötétre vágytam, így a zöldem is jó sötét lett. Tettem ugyan rá némi fényt az utómunka során, de az akkori hangulatomnak mégis ez a dark stílus felelt meg. Később, leadás után már volt időm, így a magam kedvére tettem egy kört az utcánkban, de a képet nem akartam lecserélni. A kihívás kihívás, időhöz kötött, tehát nem csalok ilyen téren sem, ráadásul már ezer éve nem érdekelnek a lájkok. A magam elvárásainak akarok megfelelni, és ha ez találkozik Lajos elismerő szavaival, akkor boldog vagyok.
Mit adott még a kihívás?
Természetesen minden feladathoz több képet is készítettem, hiszen ismerem magam: az igazán kreatív ötletek nem első pillanatban találnak meg, hanem jó néhány kattintás után. Addigra tudok ugyanis teljesen ráhangolódni a feladatra, így addigra veszem észre azokat a dolgokat is, amelyeknek lehet mondanivalója. Ez pedig nekem nagyon fontos. Olyan képeket szeretnék készíteni, amelyek adnak is valamit a nézőnek.
A beküldött képeimnél tehát sem az elkészítésükkel, sem a döntésmeghozatallal nem vacakoltam, hanem az érzéseimre hagyatkoztam. Nagyon örülök, hogy végre már nem a technika viszi el a prímet nálam, azaz nem kell azon sokat gondolkoznom, hogy milyen értékekre állítsam be a gépemet, hanem valóban át adhatom magam a szenvedélyemnek. Ehhez persze rengeteg fotózás van a hátam mögött, sok-sok átsírt nap, még több tanulás, de továbbra is úgy érzem, ez a hobbi nagyon megéri a „szenvedést”.
A fotóspáromat, aki a tesóm, sem zaklattam most annyit, mint a korábbi kihívások közben, hiszen a döntéshozatalban is sikerült fejlődnöm: Ma már tudom, mit akarok megfotózni, és azt is, hogy mi alapján válasszam ki azt az egy képet, amelyet végül feltöltök. Dönteni tudni kell, és ez az élet minden területére igaz. Hálás vagyok, hogy a korábbi bizonytalan énem a kihívások alatt egyre magabiztosabb lett, mert ezt a civil életemben is kamatoztathatom. Nem gondoltam volna, hogy erre is jó egy ilyen játék. Köszönettel tartozom érte.
A kihívás további képeit és a Klub tagok heti feladatra készített képeit itt tudod megnézni.
Szerző

Davida
Davida szövegíró, kommunikációs tanácsadó, és egy ideje őrült fényvadász. Amikor csak teheti, járja az utcákat és igyekszik lencsevégre kapni a soha meg nem ismétlődő pillanatokat.