A téma az utcán hever

Persze egy-két ötlet motoszkál a fejemben, de azok megvalósításra rendszerint esélyem sincs, hiszen három gyerek mellől nem utazgatom keresztül-kasul az országot kényem-kedvemre. Ilyenkor tehát egyszerűen fogom magam és kimegyek. Enyém az utca. Ott tényleg mindig történik valami. Akkor is, ha épp egy teremtett lélek sincs kint. Mármint ember.

Mi van akkor az utcán?

Alapvetően — és forgalomtól függően —az alábbi dolgokkal találkozhatunk, ha kitesszük a lábunkat az utcára otthonról:

• járművek,
• madarak,
• bogarak és rovarok,
• csigák, gyíkok, miegymás,
• na jó, emberek is,
• romos és jó házak, épületek,
• gaz, virág, fa,
• kosz, szemét,
• esővíz, sár (vagy épp délibáb a forróságtól és gőzölgő aszfalt),
• mindezek mellé pedig köztéri világítás vagy annak hiánya,
• napfény vagy épp holdvilág,
• árnyak, árnyék stb.

Ezek pedig bizony mind-mind fotótémák, és ha alapjaiban és közelebbről is megnézzük őket, akkor azonnal minimum tízszeresére, ha nem százszorosára nő meg az általunk elkészíthető képek száma a „semmiről”. Mert a téma tényleg az utcán hever.

Legutóbb épp valami lilát kellett fényképeznem, mert ez volt a Te is lehetsz fotós! klubban a házi feladat. Elöljáróban megjegyzem, nem igazán szeretem ezt a színt, az pedig engem már nem csigáz fel, hogy csak lila virágokat vagy naplementét fényképezzek. Nekem valahogy mindig kell egy csavar a képeimre, mert az vagyok én. Úgy is mondhatnám, nem feltétlenül normális.

Amikor tehát kimegyek az utcára, mindig keresek valami extrát, valami pluszt nemcsak az adott témákhoz, hanem önmagában, a fotózás gyakorlásához is. Továbbra is folyamatosan bennem visszhangzik ugyanis az a mondat, hogy „van-e valami értelme a fotódnak, ad-e valamit a nézőnek?”

A semmi is valami

Emiatt aztán nagyon megválogatom már, mit örökítek meg. Belenézek a gépem keresőjébe, beállítom az értékeket, aztán sokszor NEM nyomom le az exponáló gombot. Úgy viszont soha nem megyek haza egy streetes körutamról sem, hogy üres lenne a memóriakártya. Legvégső esetben ugyanis makrózni szoktam. De ez tényleg a legvégső, és tényleg nagyon ritka eset.

Imádom a makrófotózást, de az obim nem a legmegfelelőbb hozzá  (300-as), de azért ezt is gyakorlom, viszont állvány vagy megfelelő támaszték nélkül sok képem pocsék lesz. (Remegek, mint a kocsonya).

A streetfotózást viszont az esetek többségében meg tudom kézből is oldani, és mivel Pesten élek, itt soha nincsenek kiürült utcák. A múltkor hajnali fél négykor jártam az utcákat épp, és abban a 35 percben, ameddig kint voltam, 16 emberrel találkoztam: egy futóval (!), egy kutyasétáltatóval, egy szerelmespárral, egy munkáscsapattal és néhány kókadozó fiatallal. Gép viszont épp nem volt nálam, és az éjszakai fotózásban még amúgy is gyenge vagyok, tehát ilyen képet nem tudok neked mutatni.

Helyette hoztam inkább fotót a semmiről.

Mert a semmi is valami, ahogy bölcs elődeink már megállapították.  Úgyhogy nincs kifogás, fotózni mindig és mindenhol lehet. Csak rajtad áll, meglátod-e a lehetőséget.