A fotózás öröm. Vagy mégsem?

Teltek az évek, szorgalmasan kattintgattam a mobillal, de csak 4 éve, 2019-ben döntöttem úgy, hogy szeretnék egy normálisabb eszközt. Pénzem nem volt, részletre vettem hát egy Leica kamerás okostelefont, és még vadabbul kezdtem el kattintgatni. Évekig elvoltam a saját levemben. Aztán jött a Te is lehetsz fotós! egyik kihívása, amelyre egy ismerősöm hívta fel a figyelmemet. Na, akkor, 2021-ben veszítettem el végleg az önkontrollt.

Felfelé ívelés

Még álmomban is fotóztam, és az utcán is úgy jártam-keltem, mintha mindent mindig kamerán keresztül néznék. Egy idő után azonban marhára zavart a saját normálatlanságom, és mivel rengeteg képet készítettem, az utómunka nagyon sok órámat is elvitt. Rátaláltam ugyanis a Photoshop Express alkalmazásra, és onnantól kezdve szerkesztgettem, vágdostam, szórakoztattam magam… az alvás rovására. Jól jött, hogy kaptam egy rendes fényképezőgépet, mert az visszafogott. (Erről ITT írtam.)

Azon igazából már meg sem lepődtem, amikor a mobilról gépre való átállásom után egy-két hónappal megtapasztalhattam, mi is az a kiégés. Tudtam, hogy van ilyen, hogy nagyon sokan kiégnek a munkájukban, de azt nem gondoltam, hogy egy imádott tevékenységtől is be lehet sokallni. Pedig de. Vissza is vettem rendesen a tempóból, lecsökkentettem nemcsak a napi, de a heti expo számot is a tizedére, és kezdtem ráérezni a balanszra. Most azonban megint baj van. A napokban többször is felszerelkeztem a kis Canon-ommal, elmentem csavarogni és EGYSZER SEM vettem elő a fotós táskából. Valami megváltozott, és ez most nem a kiégés.

Hanyatlás?

Nem megy a fotózás. Nem úgy sikerülnek a képeim, ahogyan szeretném. Egy-kettőre még tudom azt mondani, hogy talán okés, de a többség egyszerűen gáz, és nem igazán értem, mi történt.

Az alábbiakra gondoltam:

1. A gépem nem a legmodernebb, én viszont fejlődtem már annyit, hogy nagyon-nagyon jó fotókra vágyom, amihez csúcsszuper kütyük kellenek. Ezt azonban elvetettem, mert látva a Klubtagok fantasztikus munkáit, érzem, hogy nem a gépem a hibás.
2. Olyan sokat romlott a szemem és annyira remeg a kezem, hogy csak szörnyűségek jönnek ki a kezeim közül. Ezt is elvetettem, mert bár mindkét tényező játszik, a kamerám optikája a szememhez van igazítva, a kezemet is kitámasztom vagy állványt használok, ha nagyon muszáj, szóval erre sem foghatom a dolgokat.
3. Maradt tehát egyetlen egy indok: mégsem tudok fotózni. Mégsem megy kisujjból a gép beállítása, mégsem érzékelem jól a fényeket, mégsincs érzékem az egészhez. De ez utóbbit tudom, hogy nem így van, ugyanakkor rendesen elbizonytalanodtam magamban.

Valamilyen szinten maximalista vagyok, de ez kell is a fejlődéshez. Olvasgatom a tananyagokat a Klub felületén, igyekszem meg is érteni mindent, minden egyes házi feladatot megcsinálok, valami mégsem kóser.

Belül nem vagyok teljesen rendben, ez lehetne ok, az életem minden, csak nem nyugis, de eddig épp a fényképezés mentett meg attól, hogy bekattanjak. Írtam már, most sincs másként, hogy terápiás céllal fotózok. Most azonban úgy tűnik, lejárhatott a gyógyszerem szavatossága vagy én csavarodtam be jobban. Egy biztos, valamin változtatni kell. Hátrébb lépni, még több szünetet tartani és egy darabig nem nézegetni mások munkáit, hogy visszataláljak ahhoz, amit a fotózás nyújthat: az örömhöz.

Ha esetleg van ötleted a folytatásra, megköszönöm, hogy megosztod velem. Ha pedig neked is ismerős ez a helyzet, ne add fel. Én sem fogom. A fotózás egy csodavilág és szerencsések vagyunk, hogy mi ezt már tudjuk.