A fotók „agyonszerkesztése”, avagy művészet-e a csúszkák tologatása?

Tudom persze, hogy a túlzott utómunka kapcsán számos ellenvélemény és vitás pont létezik a fotós közösségen belül, mint az alábbiak is:

1. A túlzott manipuláció eltorzítja a valóságot.

Ja, valóban. A kérdés, hogy ez baj-e. Ezzel összefüggésben szokott felmerülni az az érv, hogy a túlzott manipuláció megtévesztheti a nézőket, én azonban azt mondom, ha az a manipuláció egyértelmű, akkor megtévesztésről szó sem lehet.

2. A szürrealista utómunkázás néha annyira megmásítja a fotót, hogy az teljesen elveszíti a kapcsolatát a valósággal, és a néző számára nehéz lehet azonosítani vagy értelmezni.

Nos, valóban nem könnyű megtalálni a határvonalat, és én is azt vallom, hogy bár az alkotás egyszemélyes folyamat, ha az eredményét megmutatjuk másnak is, valamilyen reakcióra, hatásra, értelmezésre azért számítunk. Egy fotó, még ha agyonszerkesztett is, akkor lehet szerintem igazán jó, ha nemcsak nekünk, az alkotónak, hanem a nézőknek is ad valamit. No, nem bosszúságot, hanem érzelmeket, gondolatokat, inspirációt.

3. Az utómunka sok időt vehet igénybe, és sok fotós úgy érzi, hogy inkább a fotózásra szeretne több időt fordítani. Az erőfeszítés, amit az utómunka igényel, sokak számára terhes lehet.

Valóban tovább tart megszerkeszteni egy nyers képet, mint lenyomni az exponáló gombot, de vallom, hogy kihagyhatatlan az utómunka. Az viszont már más kérdés, hogy ha sokáig tart, vajon miért tart addig. Ha ugyanis eleve jól komponálunk, jól állítjuk be a gépen az értékeket, tudjuk, mit akarunk megmutatni, akkor az utómunka minimális időt igényel. Ha viszont el akarunk szórakozni vele, mint ahogyan egy-egy képem esetében én is, akkor hosszú percek telhetnek el majd a szerkesztgetéssel. De én ezt is alkotásnak tartom, a folyamat részének, és mint ilyen, kifejezetten lelkesít és izgat. Elfáradok, persze, de ez a fáradság jóleső.

4. Az utómunka kifinomult technikai tudást és megfelelő szoftvereket igényel. Sokan vallják, hogy a fotózásban a hangsúlynak inkább az alkotói pillanat varázsán és a kép előkészítésén kell lennie és nem az utómunkán, meg a fizetős programokon.

Erre én azt mondom, hogy is-is, meg valamit valamiért. Kezdetben én is féltem a Lightroomtól (a Photoshoptól még mindig tartok), mert első ránézésre nagyon bonyolultnak tűnt. Pedig csak egy nagy levegő kell hozzá, aztán belátható, hogy nagyobb a félsz, mint kellene. Ami viszont a fenti ellenérv első felét illeti, azaz hogy a fókusznak a pillanat varázsán és az előkészítésen kell lennie, nem vitatom. Véleményem szerint azonban a kettő (három) lehet együtt, azaz a témavadászat, kattintás, szerkesztés triumvirátusa egy csapatot alkot.

Neked a szűz kép az igazi vagy belefér a szerkesztés?

Sok olyan embert ismerek, akik nagy hangsúlyt fektetnek a „szűz” képek értékére és az eredeti pillanatok rögzítésére. Ők mind úgy gondolkodnak, hogy az utómunkázás elvonja a figyelmet az eredeti képek autentikusságáról és szépségéről. Erre csak azt szoktam mondani, hogy akkor nem tudják, hogy a gépek is alapból manipulálják a képeket. De ez most mindegy is, hiszen jelenleg nem a sima utómunka kapcsán szövegelek, hanem az agyonszerkesztett fotók kapcsán, amelyeket lehet jól, nagyon jól és nagyon rosszul is csinálni.

Olyan ez, mint Picasso volt nekem, amikor először találkoztam élőben a munkáival. Nem értettem, mi a képeiben a művészet. Ma már tudom, mert nyitott lettem, és nyitott lettem magamra is, a bennem zajló érzésekre, az általam fontosnak vélt meglátásokra. Igen, ez odáig vezethet, hogy az ember időnként elszakad a hagyományos képi világtól és elmegy valahová nagyon messzire. Nos, ezt a messzit kell jól elkapni és nem túlzásokba esni. Mit mondjak? Baromi nehéz.

Tudod, minden fotós útjának része az alkotás és az önkifejezés. Az alapvető szakmai ismeretek és a megfelelő felszerelés megszerzése után bizony igen sokan kezdik el felfedezni a fotószerkesztés világát. A digitális utómunkának köszönhetően ugyanis a fényképek kreatív utat járnak be, és megtestesítik a fotós egyedi stílusát és érzékenységét. Az utómunka eszközeivel olyan képek hozhatók létre, amelyek a valóságból kiragadott pillanatokat kombinálják szürreális elemekkel, megteremtve egy új, elgondolkodtató vizuális narratívát.

Amikor a gépemet a kezemben tartom, tudom, hogy a kattintás csak egy része lesz az alkotásnak. A Lightroom sokoldalúsága lehetővé teszi számomra, hogy a nyers formátumban rögzített képeket új dimenziókba ültessem. Az expozíció, a kontraszt, a színek, fények és árnyékok finomhangolása lehetővé teszi ugyanis, hogy a képeket a vágyott hatás irányába mozdítsam el. A kérdés már csak az, hogy ez lehet-e művészet.

A művészet és létjogosultság kérdése

A válasz nekem egyszerű: igen, ha az alkotó szándéka, érzékenysége és kreativitása áthatja a képeket. Az utómunkázás nemcsak egy fotó technikai aspektusa, hanem a fotós egyéni kifejezésének eszköze. A „furcsa” képek lehetőséget adnak az álomszerű, elvont, és gondolatébresztő érzelmek kifejezésére, én pedig azt nagyon szeretem. Szenvedek is a megvalósítással, mert ahogyan fentebb írtam, egyáltalán nem könnyű.

Az utómunkázott, néhol futurisztikus, néhol szürrealista képeim megalkotása mostanában viszont egyre több örömöt okoz nekem, és szeretném azt hinni, hogy a képek létrehozása során megálmodott és megtervezett valóság megalkotása önmagában is művészet lehet. Hogy ez miért fontos? Mert egyre inkább úgy érzem, az én fotós világom nem az alkalmazott fényképészet, hanem a fotóművészet lesz. Most már csak meg kell rá érni.