.Blog/Gondolatok a fotózásról

5 trükk az utcán – Dokumentarista fotózás

A dokumentarista fotóművészet olyan műfaj, amelyben a fotós a valóságot igyekszik átadni a kameráján keresztül. Az ilyen típusú fotók megőrzik az adott pillanatban jelenlévő érzéseket, hangulatokat, történéseket, és így lehetővé teszik – az idő múlásával –, hogy megértsük, hogyan változott egy-egy adott helyzet vagy helyszín. Nekem ez az egyik kedvenc irányzatom a fotózásban.

2023. április 13.

Rendszerint úgy is indulok útnak a gépemmel, hogy „majd lesz valami”, mert tényleg mindig van valami. Legutóbb például a szokásos tavaszi lomtalanítás volt, amely mindig nagyon izgalmas. Korábban azért kedveltem, mert rengeteg hasznos és még jó minőségű tárgyat, eszközt, bútort lehetett ilyenkor ingyen megszerezni, és mivel soha nem voltam eleresztve anyagilag, ez jó lehetőség volt. Akkor eszembe sem jutott, hogy fényképezzek nézelődés közben. Most azonban már azért várom a kiírt időpontot, hogy útnak indulhassak „jelenetvadászatra”.

 

A dokumentarista fotózás lényege

A dokumentarista fotóművészet ugyanis ezt is lefedi, azaz az utcai fotózást, de a sajtófotózást vagy akár az épületfotózást is. Célja, hogy bemutassa az emberek életét, az életkörülményeiket, a kultúrájukat, az építészeti örökségüket vagy akár a természet szépségeit.

A dokumentarista fotóművészetben az egyik legfontosabb dolog a történetmesélés. Az ilyen fotók arra ösztönöznek bennünket, hogy megértsük a fotós szándékát, a környezetet, az embereket és az eseményeket, amelyeket rögzítettek. A dokumentarista fotósok gyakran ezért olyan témákat választanak, amelyekhez valamilyen kapcsolatuk van, vagy amelyek iránt valamilyen okból érdeklődnek. Ez lehet egy konkrét esemény, egy kisebbségi csoport, egy épület vagy akár egy egész település. Az én célom pont az lenne, hogy egyszer valamilyen csoport, közösség vagy falu élettörténéseit örökíthessem meg anélkül, hogy ezért bárki is leütne.

Az ilyen jellegű fotózásban ugyanis nagyon fontos a fotók hitelessége és valódisága; a képeket nem manipulálhatjuk, még ha a jelenet nem kellemes, sőt egyenesen elszomorító is. Teljesen egyértelmű, hogy sokan nem vállalják a szegénységük, nehéz helyzetük bemutatását. A lomtalanítás esetében is valami hasonlóról van szó.

Lomtalanítás mint fotós téma

A nyóckerben külön izgalmakat is rejt magában a lomtalanítás, mert a kidobott kincseket őrzők nem veszik jószívvel, ha az ember lánya nekiáll kattogtatni. Én azonban jól ismerem a kerületet, kitapasztaltam az itteni embereket, megtanultam, kivel, hogyan lehet kommunikálni, és már messziről látom, kit vagy milyen helyzeteket érdemes elkerülni. A dokumentarista fotózásban ez a képesség elengedhetetlen.

Én nem stikában fotózok az utcán, de néha egy-egy jelenet miatt azért muszáj trükköznöm.  Nincs turistasapkám és pici MILC-em sem, hogy álcázhassam magamat, sőt egy 300-as telóval járom az utcákat, és még szőke is vagyok. Az esetek 95 százalékában azonban beválnak a módszereim, és a kutya sem veszi észre, hogy épp őt örökítettem meg. Mindjárt mondom is, hogyan.

Tisztában vagyok az emberek személyiségi jogaival, ezért azokat a fotókat, amelyeken tisztán kivehető, hogy ki van rajta (és nem közösségi rendezvényen készültek), nem mutatom meg a nagy nyilvánosságnak. Helyette igyekszem úgy beállni, úgy komponálni, hogy ne sértsem meg senki jogait. Szerencsés vagyok azonban, mert többen is megengedik, hogy megörökítsem őket, így születhetnek olyan képeim is, amelyeken nem háttal áll mindenki. (Bár megfordult a fejemben, hogy egy popós projekt is izgalmas téma lehet.)

Fotóstrükkök az utcán

  1. Mivel a kamerámnak van külön kijelzője, gyakran bekapcsolom. Ebben az esetben nem kell belenéznem a keresőbe, így az emberek az utcán csak azt látják, hogy valamit matatok a géppel.
  2. Másik kedvenc trükköm az, amikor villámgyorsan lekapom a témát, majd azonnal néhány fokkal feljebb kezdek el szemlélődni, mintha csak egy ablakot fotóztam volna. Ilyenkor mindig azt hiszik, mást örökítettem meg.
  3. Harmadik trükköm, hogy már jó előre előveszem a gépet, és lövök egy-két expót minden irányba is (vagy csak úgy teszek, mintha lőnék), így mire a kiszúrt embert, jelenetet lekaphatom, senki sem törődik velem. (Ehhez muszáj előregondolkodni, előrelátni.) Ilyenkor szokott előfordulni – igen gyakran – hogy valaki megkér arra, őt is örökítsem meg. Bizony, ez rendszeres.
  4. Negyedik trükköm a totális elmerülés, értsd, úgy járni-kelni, mint aki nincs is ezen a világon és teljesen elborultan fotóz. Ha nem nézek az emberek szemébe, ráadásul még dudorászva is keresem a jelenteket, inkább bolondnak néznek, és megint bizton számíthatok arra, hogy békén hagynak. A ciki az egészben inkább az, hogy ezt meg sem kell játszanom, mert alapból képes vagyok más állapotba kerülni, ha fényképezek.
  5. Az ötödik trükköm pedig nem is trükk. Nyíltan felvállalom, amit vagy akit fotózok, azaz odamegyek, megkérdezem, hogy szabad-e, vagy csak messziről jelzem, hogy én itt bizony lövöldözni fogok. Csodák csodája, az emberek nagy többségét ez sem zavarja. Tévedés azt hinni, hogy igen, csak ki kell próbálni.

Ha van benned egy kis bátorság, icipici pofátlanság, de mindenekelőtt magától értetődőnek veszed, hogy a fotózás nem bűn, és te „csak” imádod a hobbidat, akkor az látszani fog rajtad (és senki sem fog érte piszkálni). Én ma már simán bekérezkedek a gyrososhoz, a pékségbe, a virágoshoz, a cipészhez, bárkihez is. Nem emlékszem, hogy valaha elutasítottak volna. Mosoly, kedvesség, őszinte érdeklődés, és kinyílnak a kapuk.


Amikor az érzések fontosabbak, mint a fotózás

Az más kérdés, hogy ami engem igazán érdekelne, az olyan érzékeny téma (szegénység, függőségek, nehéz sorsok), amelyet – érthetően – sokan szégyellnek, nemhogy még mutogassák is önnön nyomorukat. Ha ilyen jelenetet látok, sokszor lemondok arról, hogy megörökítsem azt, mert nem akarom még ezzel is fokozni a bennük lévő szomorúságot, kilátástalanságot.

Remélem azonban, hogy egyszer lesz módom – engedéllyel – szívet markoló képeket készíteni, hogy felhívjam az emberek figyelmét a nehézsorsúak tarthatatlan élethelyzeteire is. Addig pedig gyakran kijárok a temetőbe, hogy legalább a nyugalmat és a reményt lefényképezhessem egy-egy csodaszép virág vagy madárka formájában.

Szerző

Davida
Davida

Davida szövegíró, kommunikációs tanácsadó, és egy ideje őrült fényvadász. Amikor csak teheti, járja az utcákat és igyekszik lencsevégre kapni a soha meg nem ismétlődő pillanatokat.